Az életének 83-ik évében, május elsején rövid szenvedés után elhunyt Vértessy Sándort, Rózsa Ferenc-díjas és Aranytollas újságírót, a Magyar Televízió Örökös Tagját május 31-én, csütörtökön a Farkasréti temetőben kísérték utolsó útjára családtagjai, barátai, tisztelői. A MÚOSZ nevében tanítványa és barátja, Tóth Károly elnök búcsúztatta.
Délelőtt még arról szólt az üzenet, hogy jobban van. Megnyugodtunk. Reménykedtünk. Aztán pár óra múlva az újabb hír már a visszavonhatatlant közölte: meghalt Vértessy Sándor.
Tisztelt emlékező, gyászoló gyülekezet!
Véget ért egy nagyszerű, olykor próbatételekkel nehezített életút, elment egy „gyötrelmesen szép mesterség” avatott értője, művelője. Műsorok: körkapcsolásos helyszíni közvetítések, dokumentumfilmek, interjúk, riportok, hangjátékok tolulnak az emlékezetembe, no és jóízű magánbeszélgetések, szakmáról, a mindennapokról, magunkról.
[Fotó: MTI / Kovács Attila]
A sors különös kegyének tartom, hogy elég gyakran lehettem a társaságában. Derültem elegáns humorán, olykor szarkasztikus megjegyzésein, rácsodálkoztam szakmai tudására, élet- és emberismeretére, és arra, hogy gondolatainak, mondandójának milyen gazdag, szinte kimeríthetetlen tárházát szerezte meg, vagy talán ajándékozta meg vele a sors. Talán ezért is mondhatta: „Én a mikrofont nem teszem le, a sors majd egyszer úgyis kiveszi az ember kezéből.”
A mikrofon volt a szerelme, emlékszem egy szívműtét közvetítésére, amit mind a mai napig tanítani kellene a pályára készülőknek, vagy a 70-es Tisza-Szamos völgyi árvizet megszenvedett szatmári emberek küzdelmét bemutató dokumentumfilmjeire, Csorvási Gáborra, és a szatmári pásztorra , valamint a többiekre, akik úgy megnyíltak előtte, mint egy könyv. Pedig csak annyit mondott: „Papa, jöjjön már egy szóra.” Hát ez volt az egyik nagy erénye, a kapcsolatteremtés felülmúlhatatlan képessége.
Otthon volt neves művészek, tudósok, írók, költők és hétköznapi emberek világában. Az országban, szinte minden családnál, a szoba sarkában. Sehol nem tekintették idegennek, még akkor sem, ha váratlanul toppant be. Régi ismerősként köszöntötték és fogadták be, még azt követően is, hogy már évek óta nem volt a képernyőn. Alig van település az országban ahol nem fordult meg.
Vértessy közvetít a rádióból [Fotó: Szalay Zoltán]
Felkészültség, hitelesség, emberség, empátia – ezek voltak szigorú elvei, és ezért lehetett Vértessy Sándor a múlt század televíziós újságírásának kiemelkedő egyénisége, az akkori nagy generáció egyik meghatározó tagja.
Én tanítómesteremnek tartottam, ő a barátjává fogadott.
A szó elszállt című könyvét ezekkel a sorokkal ajánlotta: „Tóth Karcsinak , ősi barátomnak. A szó elszállhat? Igen! A barátság? Soha!”
Sanyi! Drága mesterem!
Hogyan is írtad egyik versedben?
„Mécsek, gyertyák ma fényt lobogjatok!
Mert úgy kell a fény, és kell a térdet, fejet hajtó kegyelet.
Kell az emlékezés meghitt magánya, kell az emlékezés néma perce mindahányunknak…
Ebben a vihar tépte drága, kicsi országunkban van kiért és van miért fényt gyújtani…
Amióta ember az ember, a fényre és a szeretetre szomjazik.
Nélkülük sem nem élhet, sem nem hallhat a földgolyóbison.”
Isten Veled!
