Színész, énekes nem készülhet akkora örömmel a jutalomjátékára, amekkorával én várom minden nyáron, hogy Földesre mehessek. Amikor véget ér a tanév, amikor befejezi az ember a szokásos munkát vizsgáztatásokkal, konzulensi, opponensi, jegybeírási feladatokkal és egyéb, hagyományos tanügyi hecehurcákkal, éppen akkor szokott megkezdődni Hajdú-Bihar megye egyik nagyközségében, Földesen, pontosabban faházakkal övezett strandfürdőjén az egyhetes szakmai tábor.

Egy héten át etikáról, kulturális újságírásról, tördelésről, képszerkesztésről és több más témáról hangzik el kiváló szakemberek előadása, de a hét két és fél napját – évről évre nőtt az időtartam – velem töltik a hallgatók, pontosabban a műfajismeret nagyon gyakorlatias elsajátításával, hiszen helyben készült írásaikat a helyszínen elemezzük, s ezen közben műfaji, nyelvhelyességi, helyesírási témákon kívül számtalan más, szakmai probléma megtárgyalására nyílik mód. Két és fél napon át nonstop dolgozom velük, hiszen a településtől távoli strandra vagyunk „bezárva”, ám bármennyire fárasztó is, sokkal inkább lelkesít a feladat. Hogy miért? Kezdem távolabbról.

Van talán nyolc éve is, még a MÚOSZ oktatási titkáraként javasoltam, hogy ne csak a Bálint György Újságíró Iskolával „tudja le” a szakmai képzés és továbbképzés ügyében megkerülhetetlen felelősségét a szakma legnagyobb hazai szervezete: találnunk kell olyan formákat, amelyek révén nem okvetlenül a hallgatót hívjuk be, hanem mi megyünk hozzá. Olyan formákat, amelyek mentesek az állami oktatás merev szerkezetétől és a magánoktatás gátlástalan profitorientáltságától. Különösen fontos ez a regionális, olykor egészen kistelepülési lapok esetében, hiszen számuk, példányszámuk, befolyásuk egyre nő, miközben készítőik – lapjaik bizonysága szerint –, olykor minimális szakmai ismeretekkel sem rendelkeznek. (Ez, hangsúlyozom, mit sem von le érdemeikből, hiszen pedagógusok, népművelők, könyvtárosok, szociális munkások, diákok, jegyzők stb. a legtöbbször áldozatvállalással, a legjobb szándékaik szerint teszik, amit tesznek a lapért. )

Nos akkor, vagy nyolc éve, a Müllner Jenő által vezetett Helyi Lapok Szakosztályában értő együttműködést kaptam, meg is kezdődött egy-két tanfolyam szervezése. Ha jól tudom, a Pest megyei sikerrel befejeződött, de – ha jól tudom – több nem is indult. Kivéve Hajdú-Bihar megyét, ahol az idén már hetedszer zajlott le ez a tábor, ezen belül Földesen negyedszer! A siker oka kézenfekvő: ebben a megyében akadt valaki, aki a szervezést fáradhatatlanul, önzetlenül, nagy odaadással végzi: Gönczi Mária, aki mellesleg titkára a fent említett szakosztálynak. Az is megjegyzendő, hogy jól nézne ki, ha a MÚOSZ-ra várna. (Szövetségünk az utóbbi nyolc évben még ilyen irányú feladatainak egyértelműbb tisztázása, korszerűbb értelmezése ügyében sem tanúsít valóságos tettvágyat, nemhogy az oktatás-képzés házon belüli és kívüli formáiért a kisujját is megmozdítaná.)

Gönczi Mária (aki egyébként maga is lapszerkesztő) tehát pályázik, a neten hirdet és levelez, kihasználja jó kapcsolatait a megyei önkormányzatnál és Földes áldozatkész vezetőinél, így aztán minden évben összejön, (már a környező megyékből is), húsz-harminc ember: elképesztően keveset kell fizetniük, elképesztően sokat akarnak tanulni. Ők aztán igazán motiváltak, mondhatnánk összefoglalóan és divatos szóval jellemezve őket, mert napi szükségét érzik annak, amit az előadóknak percnyi pihenőt sem nagyon engedve, itt szeretnének elsajátítani. Hát ez az, ami nagyon lelkesíteni tudja az embert. Ez az, amihez a MÚOSZ-nak szüntelenül és elszántan kellene más régiókban is embert, alkalmat keresnie.

Az idei táborban egyébként választhattak a hallgatók: interjút vagy nyílt levelet írnak. Az előbbiben az informálásban való személyesség elemeinek alkalmazását, az interjuer magatartásának, kérdezéstechnikájának stb. tudnivalóit lehetett gyakorolni, az utóbbiban pedig a véleményközlő publicista sajátos, mert a levélforma lehetőségeit is kiaknázó technikáját. A nyílt levelek lettek színvonalasabbak, bizonyára azért, mert témáikat a hallgatók „magukkal hozták”, interjúalanyt nehezebb volt sebtében találniuk. Úgy gondolom, a legjobbak közül egyik-másik megérdemli az eMasa által nyújtható nyilvánosságot. (A nyílt levelek letölthetők cikkünk alatt, a kapcsolódó anyagok között – a szerk.)

Nagy Marianna nyílt leveléhez jó példa lehetett Radnóti Sándornak az Élet és Irodalomban megjelent, Fábry Sándorhoz intézett – általam bemutatott – levele, amely esztétizáló kisportrénak is minősíthető. Magócsi Anikó és Gönczi Zsuzsa kemény közéleti kritikájához Szinetár Miklósnak a Népszabadság hasábjain Bozóky Andrásnak címzett nyílt levele adhatott mintát.

Kéretik mindkettőt azzal az önkritikai tisztességgel fogadni, amellyel a mi első szakmai próbálkozásainkat kezelték azok, akik értettek a szakmához és tisztelni voltak képesek az ífjúságot.