– Miért érezte úgy, hogy fel kell szólalnia a nehéz szociális helyzetbe került újságírók érdekében?

– Mert most jött el az a pillanat, hogy nemhogy hallgatni nem szabad, de beszélni kell, el kell mondani mi történt és fel kell tárni az okokat, annak érdekében, hogy megállítható legyen az elbocsátás-hullám, ami nem csak az újságírókat, de gyakorlatilag a kultúra minden szereplőjét érinti. Tapasztalt, bölcs és nagy tudású embereket tesznek ki nem csak gazdasági, hanem politikai okok alapján a munkahelyükről, akik nagyon nehezen találnak munkát, ha egyáltalán.


– Mikor kezdődött ez az elbocsátási hullám?

– A rendszerváltás óta már tart ez a folyamat, azóta folyamatosan zajlik, majd 2009-10 után felerősödött, és akkortól vált számomra is jobban láthatóvá. 1989-90 körül nem is értettem, miért jár másfél évig egy munkanélküli segély – de ma már értem. Ma három hónapig jár, viszont ennyi idő alatt jelenleg képtelenség elhelyezkedni. Ennyi idő alatt olyan helyzetbe kerülnek az elbocsátott újságírók, amiből képtelenség kilábalni. Az alapvető egzisztenciális gondok rengeteg további bajt vonnak maguk után, és a bajokból nagyon nehéz kikerülni. Ahogy egy biztonsági őr fogalmazott egyszer egy közértben, ahol szóba elegyedtünk: nagyon könnyű megcsúszni, én pedig csak annyit válaszoltam, nekem mondja?

– Ön hogyan élte meg az elbocsátása utáni időszakot?

– Az életem egyik legmegrázóbb élménye az volt, amikor két hónap alatt jött 14 banki felszólítás, melyekben az állt, hogy ha a számlámon levő pénzből nem tudom kifizetni a közüzemi díjaimat, akkor felmondják velem az ügyfélszerződést. Ha az ember két hónapig nem fizeti a számláját, már kikapcsolják az áramot, vizet. A fiamnak a család anyagi helyzete miatt abba kellett hagynia az egyetemet.

– A kollégáit mennyire viselte meg munkájuk elvesztése?

– Az én kapcsolatom az újságíró-társadalommal az elbocsátásom után gyakorlatilag megszűnt, én sem nagyon érdeklődtem mások iránt, de mások sem érdeklődtek irántam. Senki sem szeret pőrére vetkőzni mindenki előtt, sokan titkolják bajaikat, egyedül keresik a megoldást. Sokan csak ideiglenes munkákat találtak, mert az új munkahelyükről is elbocsátották őket. Ez egy kötéltánc. Ismerek olyan kollégát is, aki egy kiadóban dolgozott pénzügyi területen: két és fél éve ki van kapcsolva nála a villany és a gáz, ivóvízhez pedig úgy jut, hogy a felső szomszédja fizeti a fogyasztását.

– Hogyan használhatják az újságírók a szakmájuk során szerzett készségeiket az újrakezdésben? Ha tanácsot kérnének Öntől, mit mondana azoknak, akik Önhöz hasonlóan munkakeresésre kényszerülnek?

– Amikor elkezdtem munkát keresni, nem hittem el, hogy nem fogok állást találni. Nagyjából ötven embert kerestem meg, főleg volt régi interjúalanyaimat, de a sajnálkozáson kívül érdemi segítséget nemigen kaptam. Nagyon megbetegedtem, kórházba kerültem, nem akartam folytatni a szakmát. Amikor az orvosok jóvoltából újra talpra álltam, elhatároztam, hogy nem adom fel, és akkor alapítottam egy saját honlapot, ez a Magyarok a nagyvilágban; ahol én vagyok a felelős szerkesztő, az olvasószerkesztő gépírónő és a takarítónő is – valamint én finanszírozom a honlapot. Úgy érzem, innen teljes mértékben visszanyertem a szabadságomat.

Tanácsot adni nem tudok, de szívesen átadom, amit tudok. Ami a legfontosabb: az újságíró soha ne adja fel. Bízzon a megszerzett tudásában, becsülje meg az életművét, a tudást, amit már megszerzett, mert nem volt hiába az a rengeteg munka és lemondás, ami ezzel a szakmával jár. Kreatívnak kell lenni, mindent meg kell próbálni. Meg kell tanulni fotózni, tördelni, idegen nyelvet és nyomdai ismereteket, nem kell félni az idegenvezetői, tanári, mentori állásoktól sem. Sőt, meg kell tanulni ingyen dolgozni, pusztán a munkavégzés öröméért, és érdemes keresni olyan civil szervezeteket, amelyeknek a munkájához kapcsolódni tudunk. Minden nap meg kell erősíteni magunkat. Nagyon kell bízni a szerencsében, elsősorban pedig magunktól kell várni a segítséget.